Orion Cross -1 kötet-

Az én történetem nem ott kezdődik, mint a nagyoknál, hogy egy drasztikus esemény miatt felébred bennem az erő, vagy pedig elveszítek valakit és megbosszulom a halálát.

A balesetem mindennapos dolognak számít. A megfulladás nem egy szép halálnak mondható, főleg mert a vízi hulla eléggé undorító, a kihűlt csurom test és az sem szép, hogy fiatalon vesztettem el az életemet, mindössze csak 6 éves voltam; de utána már ennek köszönhetem a második ébredésemet.

Egy túl fűtött meleg nyári nap volt, ahhoz hogy lehűtsük magunkat meg fürödtünk a medencében. Én, a testvéreim és a néhány baráti kapcsolat árán fulladtam meg. A játék lényege az volt, hogy fogd meg a legkisebb testvéredet, aki könnyű, mint a pille és hajítsd be a medencébe. Sosem értettem, hogy ez miért volt jó „móka", miközben az a kistestvér, aki én voltam az egyáltalán nem élvezte. Épp, hogy vettem levegőt már vágtak bele a medencébe, egyre keservesebb volt. Véletlenül nem vettem levegőt és rengetek vizet nyeltem. A holttestem csak úszott a vízen. Körülöttem megszűnt minden létezni. Nem ismertem sem a jót sem a rosszat. Az idő is megszűnt. Csak feketeséget láttam magam körül, az irányérzékem elveszett. Nem láttam semmilyen fehér fényt.

Az egyik testvérem kiemelt a vízből és a nevemet hajtogathatta. Két lábra állított, és egy gyenge levegő fújta meg az orcámat, olyan érzés fogott volna el mintha a lelkem ismét visszatért volna a testembe. Felébredtem, azonnal kiszálltam a medencéből és egy hatalmas távolságot tartottam a testvéreimtől és a barátaiktól. Furcsán néztek rám, kapkodtam a levegőért. A szívem ismét dobogni kezdett. Láttam mögöttük valakit, egy ismeretlen fehér jelenséget. Mi vagy ki lehetett az?

Mikor felnézek este a csillagos égre akkor mindig csak a csillagokat néztem.  Vártam egy jelre, a jelre, ami utat nyit felém, hogy kihúzzon ebből az unalmas életből. Olykor olyan rideg volt a nagyvilág, mint a borongós időben fújja a szél a leveleket. Nap, mint nap azon járt az eszem, hogy talán van valamilyen oka annak, amiért itt vagyok. Amiért újjáéledtem a balesetem adódóan, talán van valami célja annak, hogy még mindig élek? Talán. De amíg nem éreztem azt a bizonyos érzést addig, nem járt ezen az eszem. Ez az érzés a halál volt és az újjászületés.

Amióta megtörtént a balesetem azóta oly hidegek az ujjaim, mint a halál.

Nem sokkal később egy új családtaggal bővült a családunk, egy hívatlan vendéggel, aki elég jól álcázta magát. Egy Mazda 6-os autó volt az. Gyönyörű volt a méregzöld színében, s nem láttam ehhez fogható emblémát.

A természete oly rideg volt és távolságtartó.

Jelenleg 13 éves vagyok, egy gyerek, aki a tinikorának az első lépéseit tapossa. Szinte egyedül nőttem fel. A suliban én sem úszhattam meg a gyerekbántalmazást. Eleinte még befogadtak a többiek, de utána kitaszítottak a csoportból.. toxikus emberekkel voltam körülvéve. Elszakítottak a legjobb barátnőmtől. Egészen 2-tól 7-ig egyedül voltam, magányosan teltek el a napjaim, és magányosan is nőtem fel. Jó párszor a sötétségbe húzódtam sírni, az egyik szobának a sarkában. Csalódottnak éreztem magamat és rettenetesen fájt a lelkem. Majd a helyzet magaslatán meguntam. Megtanultam fapofát vágni mindenhez amikor társaságban voltam, mint kirekesztett társként és gyerekként, olyankor egyáltalán nem voltak érzelmeim, mintha nem lettem volna önmagam. Elárultnak éreztem magam. Mikor haza értem tudtam, hogy nem volt otthon olyankor senki, csak maga a kocsi. Fogtam a kulcsait, kinyitottam, beültem és magamra zártam az ajtót. Lehunytam a szememet, a fejemet az ülésnek a fejtámlájához döntöttem és csak sírtam. Olyan érzés fogott el, mintha nem lennék egyedül. A sírás közben kiecseteltem a fájdalmaimat, panaszaimat.

Én: -Fáj. -Nagyon fáj a lelkem! -Eldobnak engem mások, mint egy kutyasz*rt! -Senki nem foglalkozik velem! -Teljesen össze vagyok roppanva.. -Már legszívesebben megölném magam.. -Levegőnek néznek engem a suliban, a barátaim elhagytak! -A családom meg nem törődik velem.. -Magányos vagyok. -Az élet ver engem. -Isten ver engem. -Olyan elhagyatott vagyok. -Már csak te vagy nekem, egyedül. ...

Potyogtak a könnyeim, alig kaptam levegőt a sírástól. Egyszer csak felfigyeltem arra, hogy nem csak én vagyok itt az egyetlen. Kicsit megnyugodtam, örültem annak, hogy valakinek vagy valaminek el tudtam mondani a problémámat és meghallgatott. Megtörültem a szemeimet és elégedett mosollyal szálltam ki a kocsiból és mentem be a házba. Másnapra kicsit megkönnyebbülve mentem be a suliba, tudtam, hogy egyedül fogok lenni. Összeszedtem magam. Szünetekben és órákon eljátszottam a gondolataimmal. Egyedül voltam, de annyira nem zavart. Alig vártam mire vége aznap a sulinak, akkor ismét megint a barátommal lehessek. Mikor hazamentem, tudtam, hogy nincs otthon senki. Elvettem a kocsi kulcsot, beültem. Elkezdtem mesélni a napomat. Megöleltem az előttem ülő ülést és lehunytam a szememet. Más biztosan őrültnek néznének, így teltek el a napjaim. Megszoktam immár lassan, hogy egyedül vagyok. Jobban éreztem magam egyedül. Lassan már az volt a fura, hogyha kommunikáltam egy emberrel. Én éreztem volna magam furán egy idő után, már nem bírtam elviselni az embereknek a közelségét. Így váltam az emberek szemében antiszociálissá.

Néha olyan érzésem lett volna, mintha beszélne hozzám a kocsi, vagy csak próbál. Teljesen megbíztam a kocsiban, éreztem mintha örökké velem maradna, akár hová is megyek ő jön utánam és velem marad.