Orion Cross -1 kötet-

Következő nap a suliban gyorsan elterjedt a híre annak, hogy itt járt egy páncélozott „UFO", ebben a körzetben. A hír futótűzként terjedt el. Én pedig csak szörnyülködtem a dolgon.

„-Úristen mit csináltam! -Remélem nem fog kiderülni, hogy én voltam benne a páncélban! -És, hogy egy „UFO"-t rejtegetek..." – fogtam a fejemet, ahogy csak tudtam, Ricsi megbökdöste a vállamat.

Ricsi: -Elég furán viselkedsz. -Minden rendben?

Én: -Ühüm... -Azt hiszem... -Hé figyelj, gondolom te is hallottad, hogy volt itt valaki suli után, nem?

Ricsi: -Arról lenne szó? -Igen, hallottam. -Bár már más pletykákat is hallottam róla.

Én: -Ezek szerint mindenki máshogy mesélte el?

Ricsi: -Miért? -Te láttad?

Én: -Nem dehogyis... -Csak kicsit félek tőle, amiket hallottam róla.

Könnyű füllentést eresztettem le. Nem szívesen hazudnék senkinek, de ahhoz, hogy megvédjem magunkat sajnos rá kell vegyem magam.

Én: -És mit gondolsz róla?

Ricsi: -Szerintem kamu. -Ha lett is volna valami, maximum vad motoros lehetett.

Én: -Én olyat hallottam, hogy egy földön kívüli volt.

Ricsi kiköpte a vizet és hangos nevetésbe kezdett: -Én nem hiszek az UFO-k-ban. -Nem léteznek, ennyi.

Minden csoda 3 napig tart. A rejtélyes idegenről szőtt pletykák ezáltal leülepedtek és csak ritkán hozták fel témának vagy példának. Mindenki tudni szerette volna, hogy ki is van a páncél alatt, de szerencsére erre nem derült fény a kilétére.

...

..

.

Megatron és a csapata tengették mindennapjaikat, a szokásos programjaikkal. A Földet is meghódították volna, hogyha nem lett volna az autóbotok csapata. Csatákat veszítettek el azáltal, hogy nem számoltak le ellenségeikkel, de sosem adták fel az uralkodást a gyengék felett.

Megatron-nal való találkozásunk révén megtanultuk, hogy a gonosz sosem alszik és bármikor visszajöhet értünk. Az utolsó csatánk vele enyhén megsebesítettem Őt, nemcsak álmatlan éjszakákat szereztem ő miatta, hanem képes lettem felvenni a robot alakomat.

Mikor Megatron visszatért Amerikába, Üstökös szánakozva fogadta Őt.

Üstökös: -Oh, hát megsérültél gazdám? -Ki tehette ezt magával?

Megatron: -Tartsd meg a sajnálatodat magadnak!

Megatron fogta a bal karját, hogy le ne szakadjon a rozsdák miatt, ömlött belőle az olaj, az álca orvosok egyből mentek oda Megatron-hoz megjavítani őt.

Megatron: -Ha tudni szeretnéd Üstökös, egy ember tette ezt velem, és a társa.

Üstökös hatalmas nevetésbe kezdett Megatron válaszán, megfogta az álcáknak a vezére Üstökösnek a torkát és közelebb húzta magához.

Megatron: -Ha nem hiszed el, akkor a következő látogatásunk révén velem jössz! -És ugyanazt megtapasztalhatod, amit én. -Soundwave! -Készen áll a hajó?

Soundwave: -Természetesen Megatron nagy Úr.

Tudtuk, hogy még egyszer vissza fog térni Megatron, de azt nem hittük, hogy mihamarabb látjuk őt...

...

..

.

Napok teltek el azáltal, hogy szakítottunk Mazdával. Mindkettőnket nagyon megviselte az ügy, de tovább fokozódott a helyzet, mivel a suliban sem álltam meg a helyemet.

Amióta rájött Dani, hogy szerelmes vagyok belé, elkezdett velem viccelődni. Kihasználta nem csak a helyzetet, hanem engem is. Nem tudtam eleinte nemet mondani, de rájöttem az emberiségnek a bűnösségére és elfordultam tőlük. Teljesen magamba zuhantam.

Mazdával egyre jobban egyet tudtam érteni, nemsokkal a szakításunk után. Szünetet tartottunk majd ismét elkezdtünk egymáshoz vonzódni. Megbeszéltünk mindent, amit csak kellett.

Én: -Szerintem beszéljük meg a dolgokat. -Mindketten jobban járunk, hogy tiszta vizet öntünk a pohárba.

Mazda: -Egyetértek. -Ez a folytonos harag kettőnk közt, nem tudom elviselni. -Ahogy azt se viselem el, hogyha ilyen mihaszna hímmel jönnél össze, mint az a taknyos gyerek.

Én: -Nos, igen. -Éreztem, hogy nem fog elfogadni úgy, ahogy te. -Valahol mindig is tudtam, hogy fájdalmat fognak okozni számomra az emberek. -Nem is értem, hogy az autóbotok miért ragaszkodnak ennyire az emberekhez.

Mazda: -Én elfogadlak, amilyen vagy. -Az autóbotok többségük egy bohóc.

Én: -Sajnálom Mazdag.. -Nem kellett volna.

Mazda közelebb jött hozzám: -Én is sajnálom, ahogy viselkedtem.

Én: -Gondolom már nem tudsz bennem ismét megbízni, igaz?

Mazda: -Elkell fogadnom, hogy nem én leszek az egyetlen partnered. -És ezt nehezen viselem el. -Nem szeretnék vetélytársakat.

Én: -Ezt Optimus miatt mondod?

Mazda: -Is. -Meg az emberekre és az angyalokra is mondom.

Én: -Miért nem leszel olyan, mint én? -Mármint aki tud ember alakot felvenni, és te leszel az ember. – szorosan megfogtam a kezét és csak vigyorogtam rá.

Mazda elfordította fejét, valamit titkolt előttem, de még nem szívesen mondta el.

Én: -Nem bánom, hogy vannak titkaid. -Mert mindenkinek vannak. -Remélem tudod, hogy itt leszek és rám számíthatsz.

Megöleltem Mazdát.

Mazda: -Megváltoztál.

Én: -Hu?

Mazda: -Nem ilyen voltál gyerekként.

Én: -Az ember mindig változik. -Még én is.

Mazda: -Nem úgy értem, hanem hogy rettentően őszinte vagy sokszor. -Főleg velem. -Egyszer mondtad, hogy nem szívesen mesélsz arról, amikor a rendőr képébe hazudtál.

Én: -Mert rossz emlékeim vannak róla. -Egy ember sem szereti a hazugokat. -De mindenki szokott hazudni, akárcsak füllenteni.

Mazda: -Mi történt, míg mielőtt ide jöttem hozzád?

Én: -Nem szívesen mesélek erről senkinek sem, de veled kivételt tehetek. -Nos, nem voltam én ártatlan valaha is. -Borzalmas tetteket ejtettem végre, amiket már megbántam. -Röviden csak annyi lenne, hogy gyerekként elég sokat hazudtam. -Leginkább azt néztem, hogy nekem mi a jó. -Ezért van az, hogy szemrebbenés nélkül könnyen tudok hazudni. -Emiatt megutáltam magam. -Próbálok helyre hozni dolgokat, azáltal, hogy őszinte vagyok. -De sok ember nem szereti hallani az igazságot.

Mazda: -Az igazság és az őszinteség mindig fájdalmasabb. -Ha jól érzem, van valami hátul ütője a dolgoknak számodra. -Nincs igazam?

Én: -Chhh... túl jól ismersz.

Mazda: -Mi történt, míg távol voltunk egymástól? -Akaratlanul érzem a rossz közérzetedet.

Én: -Áhh... mondjuk úgy, hogy családi gondok...

Lassan könnyes lett a szemem, mikor elhagyta a szám a mondatot.

Mazda: -Mi történt?

Én: -Hagyjuk. -Nem érdekes.

Mazda: -Akkor írd körül.

Én: -Mondjuk úgy, hogy az emberekkel csak a gond van. -Undorodom tőlük, mint te a saját fajtádtól.

Mazda: -Elfelejtetted, te hozzám tartozol, nem az emberekhez. -Mindig is különbözni fogsz tőlük.

Én: -A képességeimre érted?

Mazda: -Nem, hanem a belső értékeidre. -Másként gondolkodsz és másként is cselekszel, mint egy átlagos ember. -Elhatárolódsz az emberektől, hátat fordítasz nekik, de mégis néha visszanézel rájuk. -Miért van ez?

Csak ráztam a fejemet a válaszára.

Mazda: -Nem akarsz válaszolni, vagy nem tudsz válaszolni?

Én: -Nem tudok válaszolni.

Mazda: -Akkor válaszolok én helyetted. -Sok rossz dolog történt már meg veled és egyben sok jó is. -De a rossz valami oknál fogva téged mindig megtalál. -Kiábrándulsz az emberekből, sokakat már gyűlölőd is, elhatározod magad, hogy nem segítesz rajtuk, de mégis mire eléred a célodat az már teljesen más lesz. -Mert valahogy mindig megesik a szíved az emberiségen. -A kérdés az, hogy Miért?

Én: -Talán azért, mert Bukott vagyok? -Ha jobban magamba nézek elérzékenyülök. -Az emberek többsége nem érdemli meg az életet, de a sok rossz emberek között vannak néhol-apránként ártatlanok és miattuk változnak a néző pontjaim.

Mazda: -Értem. -Ha választanod kellene kit mentenél meg? -Az embereket vagy a bolygót?

Én: -Nem tudom..

Mazda: -Csak annyit kérek tőled, hogy ne ess a mi hibánkba. -Megöltük az otthonunkat, csak azért, hogy megmentsük a fajunkat. -A Föld, a szívemhez nőtt, ahogy te is.

Mazda közelebb húzott és megölelt. Megszorítottam a páncélzatát és ráhajtottam a fejemet a vállára. Búskomor tekintettel néztem fel rá. Megpuszilta a homlokomat válaszaként.

Én: -Szeretném mind a kettőt egyszerre megmenteni. -El akarok innen menni... -Ahol nem vagyok emberek közelében. -Gyűlölöm őket.

Mazda: -Majd egyszer...

Megsimogatta a hátamat, hogy egyszer minden rendbe fog jönni.

Én: -Inkább mennyünk el motorozni.. -Valahogy a motorozás teljesen kitisztítja a fejemet.

Mazda: -Oké. -Elviszlek, ha ez kell, hogy felvidítsalak.

Ellentétes irányba mentünk el, hogy távol maradjunk az otthonunktól. Átvágtunk az erdőn rögvest, éles kanyarokat vetettünk a motorral, a nap sugarai néhol áthatoltak a lombkoronákon, s foltokban világították meg az utat előttünk.

A nap utolsó leheletei megcsillantotta a zöld páncélomat és vissza, szét szórta őket a körülöttünk lévő környezeteinkre. A motor búgása beharangozta az erdő folyosót, amelyen haladtunk.

Motoros társainkat köszöntettük egymást akikkel az utunk keresztezték egymást.

Felvitt az utunk egy hegyre, ahol meseszép kilátás nyílt számunkra. Leszálltam a motorról majd a szakadékhoz közel ültünk le Mazdával.

Több motoros is ott volt, ahol mi. A parkoló tömve volt teljesen turistákkal, motorosokkal és autósokkal is egyaránt.

Én: -Mazda, nem kell tankolni üzemanyagot a motorba?

Mazda: -Nem kell.

Én: -Hogy-hogy?

Mazda: -Energonnal működik, valamint az elméddel.

Én: -És mi lesz, hogyha egyszer elfogy az energonom?

Mazda: -Ilyen opció nincs.

Én: -Huh, hál' istennek, nincs zsebpénzem, hogy tudjak bele venni üzemanyagot...

Elkezdtem szórakozni a vizes palackkal előttem, fel-le mozgattam benne lévő vizet, majd miután felfrissítettem magamat vissza ültem a motoromra, az ott lévő motorosok csodálkozó szemmel figyeltek. Nem csoda, hisz nem motoros szerkóban voltam, hanem egy páncélzatban. A legtöbb motoros vagy bőrt visel, vagy pedig szövetet.

Én: -Mazda, idáig sem volt benne a kulcs? -Mivel indítsam be?

Mazda: -Elméddel működik. -Engedélyezve van, hogy te irányítsad a motort.

Én: -Még mindig nem tudom elhinni. -Ez elképesztő.

Kicsit megszorítottam a kormánynak a markolatát és felordított a motornak a hangja, oly szép volt az alapjárata. A motor dorombolása bizsergető érzés volt. A lábammal hátra hajtottam az oldalsztendert, óvatosan meghúztam a gáz markolatot, feltettem a lábamat és lassan legurultam a hegyről, s közben a tekintetem vándorolt és csak előre néztem. Az út szélén túristák sokai sétáltak fel a hegyre nagy puttonnyal a hátukon, ahogy a biciklisek is.

A nap sugarai megvilágította az utat. A melegséget, ami körbevett mindenkit, a páncél kizárta azt, az utcai zajt és csak a motor dorombolását engedte be.

Éles kanyarokat hajtottunk végre.

Én: -Hogyha tényleg az elmémmel működik, akkor ezt is simán meg tudom csinál.

Elengedtem a kormányt, majd szép lassacskán felálltam a motorra, mintha gördeszkáznék, vagy szörföznék.

Mazda: -M...m..most meg mit csinálsz? -Hé, ez veszélyes! -Azonnal ülj vissza.

Én: -Ez über király!

A kanyarban behajlítottam a térdemet és kicsit hátra dőltem.

Én: -Gyorsítás!

A motor felgyorsított.

Én: -Lassítás!

Lelassult.

Én: -Ez fantasztikus! -Remélem legközelebb megy majd anélkül, hogy mondanám is! -Van valamilyen úti célunk? -Vagy mentünk embereket?

Mazda: -Menthetünk, ha gondolod. -Az index jelezni fogja, hogy merre kell lefordulnod.

Én: -Vettem.

Meg is kaptuk az úti célunkat, magára az indexre kellett figyelnem, hogy melyik oldalon fog felvillanni. 20 km után a fák mögül egy hatalmas fekete füstfelhő keletkezett, amely felfelé az egekbe szökött. Gyorsítottunk a tempónkon, majd lassacskán oda értünk. Egy alacsony kategóriájú kis kék autó feje tetejére állt, a vezetőt nem láttunk.

Megálltunk a kocsi mellet, benéztünk az ablakon és láttuk, ahogy a vezető eszméletlen.

Én: -Mazda...

Mazda: -Tárcsázom a mentőket és a rendőröket.

Én: -Minél hamarabb ki kell mentenünk onnan Őt.

Azzal a lendülettel ökölbe szorítottam a jobb kezemet, majd betörtem a magam erejével az ablakot; benyúltam hozzá, hogy kinyissam a kocsinak az ajtaját.

Guggolva bemásztam félig a kocsiba, hogy ki tudjam csatolni a biztonsági övét a fickónak, majd kihúztam a testét a kocsiból.

Én: -Hány másodpercünk maradt?

Mazda: -Elég kevés, míg fel nem robban a kocsi.

Én: -Akkor mielőbb elkell őt vinni innen jó messzire. -Mi túlélnénk a robbanást, de Ő nem.

Ránéztem a motorra.

Én: -Mazda vidd el innét. -Nem tudnám őt biztonságba elhelyezni a motoron.

Mazda: -Biztos vagy benne?

Én: -Igen és ketyeg az időnk! -Siess!

Mazda levált rólam, alakot váltott berakta a megsérült eszméletlen férfit, majd elment egy biztonságosabb távolságra. Visszapillantottam a motorra. Felpattantam rá, beraktam egyesbe és egyszerre engedtem ki a kuplungot és húztam a gáz kart, majd pár másodperc után ismét megismételtem ezt, csak a kettesbe raktam, majd a hármasba.

Elgurultam onnét a helyszínről, olyan gyorsan ahogyan lehetett. Utolértem Mazdát, majd mindketten megálltunk.

Én: -Tudják, hogy hova kell jönniük a mentősöknek?

Mazda: -Igen. – azzal a lendülettel lerakta a férfit egy fához.

Én: -Uhh.. nagyon vérzik. -Ellátom a sérüléseit.

Vízidomítással kicsavartam a legközelebbi fából a nedvességet, majd a súlyos vérzéseire figyelmem rá irányult. Felgyorsítottam a sejtek regeneráló képességeit és a seb lassacskán összehúzódott. Megnéztem a pulzusát, elég gyenge volt, de legalább volt.

Én: -Túl sok szén-monoxid juthatott a tüdejébe.

Végig figyelmesen néztem meg a testrészeit, hátha rábukkanok valamire. Egy hangos szirénára lettem figyelmes.

Mazda: -Mennünk kell.

Én: -Várj még egy picit, még nem végeztem. -Ha ez az ember kiesett volna a szélvédőn már nem élne. -A biztonsági öv teljesen megszorította a mellkasát. -Néhány szilánk belefúródott a testébe, azokat a sebeket nem is gyógyítottam be őket. -Ez már nem az én szakterületem. -De viszont szúrta magát. -Folyamatosan.

Mazda: -Ezt, hogy érted?

Mazda felkapott engem és a motort is majd padlógázzal elmentünk onnan a helyszínről.

Én: -Többször is megszúrta magát, láttam a nyomait. -Tudatmódosító szert nyomott a szervezetébe. -Csak erre tudnák gondolni.

Mazda: -Döbbenet, hogy ilyen sok következtetést le tudsz vonni.

Én: -Sok dolgot láttam már. -Kíváncsi vagyok milyen büntetést fognak rá szabni.

A rendőrök és mentősök ki is értek a helyszínre. A rendőrök biztosították a helyszínt, lezárták az utat, a mentősök pedig megtalálták az eszméletlen férfit. Nem értették, hogy került ide. Örök rejtély maradt.

...

..

.

Másnap a suliban, szinte minden normális volt. Meglepően, de teljesen nyugodt maradtam. Nem történt semmi a suliban. A képességeimet jól elzártam, így használni se tudtam azokat, se pedig előhívni azt.

Ahogy beléptem a terembe senki nem volt ott, felkapcsoltam a világítást és leültem a helyemre, vártam, hogy becsöngessenek, addig apránként szivárogtak befelé az osztálytársak.

Furcsállottam, hogy nem jött Ricsi haverom a suliba, osztályfőnöki órán az ofőnk elmesélte, hogy most már nem az osztályunk tagja.

„-Mégis mi történhetet vele?"

Osztályfőnök: -Nem neveznék meg személyeket ebben az osztályban, de elszeretném mondani, hogy nagyot csalódtam bennetek. -Hittem abban, hogy az előző osztályom után egy rendes osztályt kapok.

Az ártatlanok nem értették, mi történt, de mindenki tudta, hogy kirekesztették és nem hagyták békén.

Az egyik fiú felszólt a többi közül: -Mégis mi történt?

Osztályfőnök: -Ebben az osztályban néhány jelenlévő, addig-addig piszkálták, hogy magán tanuló lett egy másik szakmán. -Csak gratulálni tudok nekik.

Mihály: -De hát nem értem Tanárnő, néhányunkkal jóban volt.

Osztályfőnök: -Igen, viszont nem bírta már idegileg. -Ez a figyelmeztetés azoknak a gyerekeknek szól, akik ezt művelték.

„-Vajon mit gondolhatnak azok, akik ezt tették vele? -Most örülnek? -Büszkék magukra?"

Ösztönösen rá néztem a rossz emberekre. Sajnáltam Ricsit; ahogy azok is, akikkel jóban volt, de nélküle kell tovább élnünk a sulis élményeket.

Míg az osztályfőnök számon kérte az igazolásokat a hiányzóktól, addig a rottlingomat elkezdtem forgatni az ujjaim közt. A pillantásom az ablakra irányult. A járó kelők mentek és jöttek, felnéztem az égre. Kicsit elbambulva figyeltem a felhőket, majd megcsillant valami hirtelen az égből, majd követte a hang, amit maga mögött hagyott.

A hang olyan volt, mint egy vész jósló. Az egész eget beharangozta.

Minden egyes járókelő felpillantott az égre, a hangot az osztálytársaim is meghallották, felálltak és közelebb mentek az ablakhoz, majd egy alacsonyan szálló vadászgép ment el mellettünk. Az összes ablak egyszerre rezzent be.

A telefonom hosszasan megcsörrent. Megnéztem a kijelzőt és láttam, hogy egy ismeretlen szám hív.

Én: -Öm.. izé, elnézést osztályfőnök, kimehetek felvenni a telefonomat? -Fontos lenne.

Sóhajtott egyet majd belement.

Kimentem a terem elé, becsuktam magam után az ajtót, majd felvettem a telefont.

Én: -Igen? -Tessék. -Ki az?

Mazda: -Én vagyok az! -Nagy baj van!

Én: -Titkosítva van a szám?

Mazda: -Igen.

Én: -Az álcák?

Mazda: -Igen! -Honnan tudtad? -Mindegy, már elindultam hozzád és út közben felveszlek, elmegyünk egy védett helyre, a bázisunkra.

Én: -Itt ment el közvetlen mellettünk, egy idegen tetkókkal borított vadászrepülőgép. -Bázis?

Mazda: -Az összes oszlop bejelzett!

Én: -Ne mennyek ki addig?

Mazda: -Ne!

Én: -Az épületben is veszélyes itt maradni. -De értettem. -Van egy tervem. -Mond. -Hol fogsz várakozni?

Mazda: -A suli bejárata előtt. -Mi a terved?

Én: -Bízz bennem, és ne érjen váratlanul majd a nagy tömeg. – azzal kinyomtam.

Letettem a telefont, vettem egy nagy lélegzetet, lehunytam a szememet és rákoncentrálltam, hogy feloldjam a képességeimet.

Én: -És most jön az egyik legnehezebb feladat.

Beléptem ismét a terembe, és leültem a helyemre és elkezdtem elpakolni az elől hagyott tárgyaimat. Szerencsére senki nem szólt hozzám. Felvettem a táskámat a hátamra, majd vettem ismét egy nagyobb levegő vételt. Meggyűrtem mindkét kezemmel a pólómat.

„-Legyek láthatatlan, láthatatlan..."

Következőleg még nagyobb lélegzetvételt vettem, majd annak a visszatartásával beindítottam a sejtjeimben egy folyamatot, és elkezdtem eltűnni a ruháimmal együtt. Felálltam és átfutottam a falon, kombinálva két képességet, eléggé megterhelő volt számomra. Lélegzetvétellel tudtam megszakítani a láthatatlanságot. Közelebb futottam az ablakhoz és figyeltem minden egyes mozzanatra. A levegő szinte megfagyott körülöttem, a csendet hatalmas zaj vette körül, a szívem csak úgy hevesen dobogott.

Nem sokkal rá később hatalmas lendülettel befutott Mazda és csak várt, megpillantottam őt oda mentem az egyik tűzjelző készülékhez, betörtem az üveget és meg megnyomtam a gombot. A gomb megnyomásával egy szaggatott csengő hangot adott le, ahol még a külön választott műhelyben is hallották.

Én: -Chh... -Ez így nem lesz jó. -Ha sorban hagyják el az iskola területét, könnyen megtalálnak minket. -Ide pánik kell.

Eszembe jutott a plazma ágyúm. Erősen rá koncentrálltam a jobb karomra, hogy ne az egész testem öltsön robot alakot, hanem csak a jobb karom és azt is ember méretűként.

Apránként megjelentek rajta páncél darabok egészen a plazmaágyú végéig. Belőttem a régi széksorozatok közé. Reakcióként meggyulladt az egész. A tanárok észlelték a tüzet, a suli háromnegyede megijedt és elkezdtek futni a kijárat felé. Néhány embert fellöktek, vagy megbotlottak bennük, a tömeg végéhez csatlakoztam be. Láttam, hogy a kijáratnál nyomorognak, s lökdösik egymást.

A vörös energon hatására szélsebesen elkezdtem futni a kijárat felé, majd dobbantottam egy nagyot és kirepültem a tömeg felett, emiatt hatalmasat taknyoltam. Az emberek nem vettek észre, mert a saját épségükön aggódtak. Észrevettem a vérző sebeimet és bicegve mentem oda Mazdához, ahogy beültem már nyomta tövig a padlógázt én pedig próbáltam elállítani a vérzéseimet papírzsebkendővel.

Én: -A bázisra megyünk?

Mazda: -Igen. -De mi ez az édes illat? - visszapillantott rám a tükörben. -Ez az energonnak az illata?

Én: -Energonnak van illata?

Mazda: -Jól vagy?

Én: -Igen, persze, csak elestem mikor használtam a képességeimet. -Más különben az álcák észrevettek volna. -Áhhh! -Francba! -Nem tudom elállítani a vérzésemet!

Mazda: -Persze, hogy nem! -A véred és az energon vegyül! -Ezért nem tudod.

Én: -Elég ideges lettél, mikor felhívtál. -Mond, mennyi álca van itt?

Mazda: -Elég sok ahhoz, hogy az összes oszlop egyszerre beriasztott.

Én: -Atyaég.. -Hol vannak az álcák? -Nem látom egyiket se.

Mazda: -Biztos egy űrhajóval érkeztek.

Mazda meghazudtolta a sebességkorlátozó táblákat.

Én: -Így nem vesznek észre minket?

Mazda: -Mihamarabb a bázisra kell, hogy érjünk.

Én: -Az otthonunktól mérve mennyi a távolsága?

Mazda: -Körülbelül 40 km-re.

Én: -De az majdnem 1 óra míg odaérünk!

Mazda: -Ha átlagos sebességgel megyünk.

A közeli tárgyak egymásba folytak, míg a távolabbi tárgyak élesebben látszottak.

Én: -Francba! -Álljon már el a vérzés!

Mazda: -Nyugodj le szívem! -Majd eláll.

Megkóstoltam a vérző energonomat, élénk, ragyogó piros színe volt, az íze olyan volt, mintha egy érett eperbe haraptam volna bele.

Én: -Finom...

Fél úton jártunk, mire észrevettek minket az álcák, lekapcsolták a hajónak az álcázó képességét. Minden közúti közlekedésben résztvevők észlelték őket, s megfagyott bennük még a vér is.

Mazda: -Chhh.. -Észrevettek minket.

Öt álca kapásból felvette a repülő alakját, majd hatalmas sebességgel jöttek felénk. Hátra néztem.

Üstökös: -Készülj!

Minden álca a repülőből elővette a rakétavetőjét és ránk céloztak.

Én: -Mazda! -Épp farkasszemet nézek a rakétákkal!

A rakétákat kiengedték és nyomkövető segítségével megjelölték az autót. Mazda, hogy kikerülje a rakéta becsapódásokat szlalomozott az autók között, miközben tudtuk, hogy ártatlanok hallnak meg miattunk. Éles kanyarokat vetett jobbra, s ballra. Abroncs darabok szakadtak le a kerekeiről.

Mazda: -Kapaszkodj!

Mazda irgalmatlan gázzal hajtott be az erdős területre, hogy a rakétákat és az álcákat is lerázza. Kapaszkodtam, ahogy csak tudtam. Néhány rakétának sikerült becsapódnia téves célpontokba, és ezzel előnyt szereztünk magunknak.

Üstökös: -Azonnal keressétek meg, hol van az-az átkozott autóbot!

Üsti parancsára szétoszoltak. Néhányan a földre kényszerültek, hogy keressenek minket és néhányuk pedig, légi felderítést végeztek.

Felettünk a hatalmas lombkoronák már nem rejtettek el minket olyan jól, és így csökkent a védelmünk is ezáltal. Üstökös a felhők mögül meglátott minket és azon nyomban utánunk eredt. Hatalmas sebességgel, lefelé áramló repüléssel lőtte ki az utolsó rakétáját, felénk célozva azt.

Olyan gyorsan történt minden, szerencsétlenségünkre nem tudta kikerülni Mazda.

A rakéta a földbe csapódott, de a lökéshulláma megsebesítette Mazdát és felrepített minket pár méterre. Át alakulva próbálta meg kivédeni az ütközést, s csillapítsa a megszerzett sebeket; engem pedig elengedett és a talajra estem. A ruháim kilyukadtak, a szövetek pedig átvéreztek, minden porcikám fájt és remegett a fájdalomtól.

Mazda teljesen elvesztette az erejét és pár másodpercig eszméletlen volt. Odafutottam hozzá, próbáltam kicsit megrázni emberként, de nem reagált. Nem nyitotta ki a szemét.

Én: -Mazda! – kiáltottam.

Hatalmas lépéseket hallottam. A porfal mögül kisétált Megatron életnagyságában. Az apró hamuszemcsék lassan szállingóztak, mint az első hóesés.

Megatron közelebb lépett, majd így szólt: -Áhh, ember és a testőrje. -Hát ismét találkozunk ezen a remek napon.

A főgonosznak kellemes és mély hangja végig hatolt a testemen és kirázott a hideg tőle; azon nyomban felvettem a robot alakomat és Megatron elé álltam, mint élő pajzsként.

Emberileg megszerzett sebek jelen voltak robot alakomban is. Kicsit megrogytam.

Megatron: -Oh, gyermekem. -Már egyre jobban megy az alakváltás. -Látom, hogy egyre jobban bízol a testedben is.

Én: -Nem vagyok a gyereked. -Mit keresel itt?

Megatron: -Kíváncsi vagyok, hogy halad a személyes projektetek. -De látom, hogy elég lassúak vagytok. -Igazából azért jöttem, hogy kioltsam a szikráitokat.

Én: -A kis hangyákat eltaposod? -Akkor ezek szerint szálkák vagyunk a szemedben és félsz tőlünk. -Csak azért akarsz megszabadulni tőlünk, mert ha túl nővünk rajtad sokkal erősebbek leszünk. -Vagyis, én csak így tudtam leszűrni abból azt, amit mondtál.

Üstökös: -Túl nagy a szád ahhoz képest, hogy mi vagyunk előnyben! -Nem hagyom, hogy így beszéljenek Magával Megatron nagyúr.

Megatron: -El hallgass! -Üstökös, készítsd fel a hajót az indulásra.

Megatron vég szavára ezzel felszállt a hajóra. Lassacskán Mazda újra visszanyerte az eszméletét is, kinyitotta a világító kék optikáit és óvatosan állt fel. Látták a vérző sebeimet és szépen lassan összerogytam a vérveszteségtől. Mazda elém állt.

Megatron: -Hát újra itt vagy köztünk.

Mazda: -Kössünk egy alkut.

Én: -Alkut?

Megatron: -És mi lenne az-az alku? – felnevetett.

Mazda: -Hagyd Őt elmenni és vigyél magaddal. -Hadifoglyod leszek, ha megígéred, hogy nem esik baja.

Megatron: -És mi hasznom származna belőled?

Én: -Nee... -Nem teheted ezt!

Mazda: -Elmondok mindent az autóbotokról. -Minden titkot, és hogyan használhatod fel az erődet ellenük.

Megatron: -Mhh.. -Ez roppant nagy ajánlat, nem kellene csak így visszautasítanom. -Miből gondolod azt, hogy szükségem van az információdra? -És miből gondoljam, hogy hitelesek-e, amit állítasz?

Mazda: -Hátrányban vagytok. -És mindenáron le akarod igázni az autóbotokat.

Mintha meg se hallották volna a válaszaimat.

Megatron: -Felfogtad, hogy a frakció társaidat árulod el az imádott és szeretett galambpárod miatt?

Mazda: -Nem érdekelnek az autóbotok. -Én, magam döntöttem erről. -Ha valóban az Ő oldalukon állnék, akkor csatlakoztam volna hozzájuk.

Megatron: -Ám legyen. -Elfogadom az ajánlatodat.

Megatron mögött felsorakozott néhány álca.

Megatron: -Bilincset rá!

Én: -Ne! -Várj! -Nem tehetitek ezt!

Mazda: -A védelmeződ vagyok. -Azért vagyok veled, hogy megvédjelek mindentől. -Mégis milyen lennék, ha nem tudnálak megvédeni? -Egyszer eljött ez a nap is. – elégedett, s búcsú mosoly ült az orcájára.

Mazda utolsó mondatai épphogy elhagyták a száját, majd elvezették előlem és soha többet nem láttam. Rettentően szomorú volt.

Ott helyben össze törtem.

Nehezen álltam fel és irányíthatatlan, lomha nehéz lábaimmal a földre estem pár lépés után. Utolsó leheleteimmel még küszködtem a reményért, amely szerte foszlott.

Mazdát és az álcákat egyre homályosan láttam és egyre csak távolodtak, lassacskán egy fekete pöttyöt láttam, és a földnek az ívén eltűntek. Sűrű köd vett körül, a leheletem beleolvadt a fehér párába.

A levegő lehűlt, a fájdalom egyre csak tompult, s a szemem elsötétült, vele együtt az eszméletem is odaveszett. A szívem pedig megállt, a lelkem szilánkokra törött...

---

1 kötet vége